Paul Auster: 4321 – nincs másik élet.

Ha regényíróként elképzelünk egy fiatalembert, bizonyos Archie Fergusont, aki 1947-ben született Amerikában, majd négy különböző változatban megírjuk a gyerek- és kamaszkorát, végigmegyünk a jellemfejlődésén az 50-es és a 60-as éveken keresztül, akkor lehetnek kisebb-nagyobb eltérések a sorsokban. Lehet az egyik hősnek korán elhunyt apja, lehet a másiknak csak egy elhidegült. Az egyik apa lehet gazdag üzletember, a másik szerényebb anyagiakban. Az egyik kisfiú Archie eltörheti a kezét, leesve a fáról, a másik nem. Lehet az egyiknek fényképészi karriert vivő anyja, a másiknak a karriert a családért odadobó. Lehet a harmadik, a negyedik sors más vágányokra kerülő úgy, hogy fiatalon véget ér, vagy olyan vargabetűt vesz, hogy az egyetemet kihagyó Ferguson-változat diákszerelmek és egyetemi lángolások helyett kurvákhoz kezd járni és a férfiakhoz is vonzódik, kétkezes lesz, ahogy a regény mondja. Lehet sokféle és szerteágazó az élettörténet, de alapvető sodrában hasonló és majdnem szinte azonos, össze is keverhető, ugyanazokkal, vagy majdnem ugyanazokkal a vágyakkal és ambíciókkal és ugyanazokkal a fontos szereplőkkel az életben.

Lehet a nagy szerelem beteljesült, vagy csak hamu alatt izzó parázsként évekig úgynevezett barátság, de állandó sóvárgással Archie-ban a neki kijelölt nagy szerelem után. Minden verzióban ott van élete nője a horizonton, nincsen belőle kettő, nincs kettő Amy. És mind a négy változatban ott van a négy Archie közös érdeklődése a sport, a baseball, a kosárlabda, a filmek és az olvasás, és főleg írás különböző formái iránt, öltsenek azok testet éppen francia költők fordításában, cikkek írásában az iskolaújságba, a helyi lapba, megyei, városi lapba, vagy éppen irodalmi ambíciókban és regényírásban. Tehát az alapvető jellemvonások és szenvedélyek és passziók minden változatban hasonlóak, csak a keretek változnak, a különbségektől az egyik Archie autóbalesetben elveszítheti két ujját, amitől nem hívják be Vietnámba, a többiben nem, de azokban más miatt, például a homoszexualitása miatt nem hívják be. Az egyik Archie összejöhet egy Kovacs nevű fekete sztriptíztáncossal, de az affér teljesen mellékes, a másik Archie nem. Az egyik Archie bíróság elé kerülhet könyvlopásért, a másik kocsmai verekedésért, ahol megvédi szíve örökös szerelmét, akinek fekete pasija van és emiatt belekötnek a helyi rasszista tahók, ami miatt megvonják az egyetemi ösztöndíját. Az egyik eljut Párizsba és ott regényt ír egy idősebb francia nő házában élve, a másik nem, de ábrándozik Párizsról, mert minden Archie bele van esve a francia, európai polgári életbe.

Az eltérések a sorsokban csak látszólag számosak, és csak egyetlen Archie-változat éli meg a teljes, érett felnőttkort, a többi meghal szép sorban időközben. Villámcsapásban, közlekedési balesetben Londonban vagy egy leégett vidéki házban. Nincs jövőjük a felnőttkorban. Csak egyetlen Archie marad a végén, aki aztán az egész könyvet megírja mind a négy Archie-ról. Nincsen másik sors, csak ez az egy. Ilyen értelemben a regény az egész kiinduló feltevését, hogy lehetnek alternatív életek és véletleneken gyökeresen másfelé forduló személyes sorsok, megcáfolja. Annak igenis úgy kellett lenni, hogy A-t, B-t, C-t megismerted, azt a kevés fontos embert, aki van, és ők fordítottak, de legalább alakítottak a sorsodon. Ez nem írói logikátlanság vagy nem teszi az olvasót kielégületlenné, sőt, ahogy fogy a sokszáz nagy mesélőkedvű oldal – Auster olyan mesemondó, mint a térdére ültető nagypapa – és vékonyodnak a hátralévő lapok, nő a kétségbeesés, hogy mi lesz ezután, hogy lesz a regény kiolvasása után, és lehet-e majd még mást is olvasni. Érdemes lesz-e bármit, ami csak a nagy irodalmi mű sajátja, hogy efféle érzést elő tud idézni, hogy az olvasottakhoz képest a hétköznapi valóság a maga zajaival majd egyenesen unalmas, üres, csip-csup, bornírt és teljesen semmitmondó lesz.

„A Bűn és bűnhődés gyökeresen megváltoztatta, a Bűn és bűnhődés volt a villám, ami lecsapott az égből és száz darabra törte, és mire összerakta magát, már nem kételkedett a jövőben. Mert ha ilyen is lehet egy könyv, ha egy regény képes erre az ember szívével-lelkével és legbelsőbb érzéseivel, akkor a regényírás a legjobb, amit az életben csinálni lehet. Dosztojevszkijtől megtanulta, hogy a kitalált történetek messze túlmennek az egyszerű szórakoztatáson és időtöltésen, hogy kifordítanak önmagadból és letépik a fejed tetejét, megperzselnek és megfagyasztanak és lemeztelenítenek és kilöknek az univerzum süvöltő szelei közé.”

Hozzászólások lezárva.