Öt dolog, amit a Trump-korszakból tanultam

A Trump-korszak legfontosabb tanulsága, hogy ha egy demokráciát mélyen elutasító, önmegtartóztatást nem ismerő, saját hatalmi szenvedélyének rabul esett ember ragadja meg a legmagasabb pozíciót egy országban, annak rossz vége lesz, ezért mindent meg kell tenni, hogy ez ne történhessen meg.

Donald Trump egyre inkább egy Őrült Királyra emlékeztet elnökségének utolsó napjaiban, aki már egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a valóságot a saját hazugságaitól. Miután január 6-án a beszéde után felheccelt szélsőséges hívei, köztük valódi szélsőjobboldali terroristák megrohanták az amerikai kongresszus és szenátus épületét, néhány másodpercen múlt, hogy potenciálisan meglincseljék Trump saját alelnökét – hogy a nem elég vonalas republikánus és demokrata képviselőkről-szenátorokról ne is beszéljünk. Mike Pence bűne az volt, hogy nem akart törvényt sérteni főnöke hazugságának szolgálatában: hiába nem volt erre jogi lehetősége, meg kellett volna akadályoznia a választás eredményének hitelesítését.

Donald Trump elnök Capitoliumba betört hívei ülnek Nancy Pelosi kongresszusi vezető irodájában (Photo by SAUL LOEB / AFP)

Trump heteken, hónapokon át dolgozott azon, hogy a követői ne ismerjék el a választás végeredményét. Néhány nappal a Capitolium-ostrom előtt egy hangfelvétel került nyilvánosságra, amiben Trump helyi választási tisztségviselőkre gyakorolt nyomást Georgia államban, hogy kaparjanak össze neki sürgősen legalább tízezer szavazatot. A hívás alatt olyan valótlanságokat ismételget, amiket a legdurvább összeesküvés-elméletekben utazó hívei terjesztenek.

Pedig Trump tényleg egyértelmű vereséget szenvedett novemberben, a bíróságokról becslések szerint hatvanszor pattantak le kampányának panaszai, amelyekben egyébként a saját hitelességüket féltő ügyvédei nem is vádoltak senkit választási csalással. A valóságban nem csak Trump csatlakozott az első adandó alkalommal leváltott elnökök sorába, de hivatali ideje alatt a törvényhozás mindkét háza átkerült a republikánusoktól a demokraták ellenőrzése alá. Az elnökség sötét és erőszakos utolsó napjai után biztosan kevesen maradtak, akik őszinte érvekkel védeni tudnák a trumpizmus sikerét. Amit beiktatásakor elmondott az “amerikai vérontásról“, az mára valóra vált: emberek tíz- és százezrei haltak meg fölöslegesen, miután a szövetségi kormány nem vette komolyan a járvány elleni védekezést, miközben a gazdaság és politikai intézményrendszer is romokban van.

De van valami mélyebb értelme ennek a négy évnek, amikor Donald Trump diktálta szakadatlanul a hírek kaotikus ütemét? Számomra Trump egy olyan jelenség volt, amiről az elejétől fogva nem tudtam levenni a szememet, és közben sok mindent át kellett értékelnem arról, amit a világról gondolok. Ezért összeszedtem ezek közül az öt legfontosabbat.

1. Bármi lehetséges

Az amerikai elnök fogalmát mindig is körüllengte egy komolykodás, amit nem csak a hollywood-i filmek tartottak életben, hanem a sajtó és a politika körül dolgozók is megerősítettek. Mindenki a világ legnagyobb hatalmú állásaként hivatkozott az amerikai elnök pozíciójára. Az ovális iroda íróasztala mögött ülő ember mindegyik pillanatban egy hatalmas geopolitikai sakkjátszma következő lépésén agyal, amin milliók élete és szabadsága múlik. Az elnök tulajdonképpen nem is evilági szereplő, nem is lehet találkozni emberi megnyilvánulásával, minden egy gondosan megkomponált látszaton szűrődik át.

Trump nem csak a korábban jellemző puritán esztétikát cserélte aranyozott giccsre, de ennek a pátosznak is véget vetett. Ugyan a korábbi elnökök között is voltak olyanok, akik nem szerettek olvasni – például Ronald Reagan és George W. Bush -, de Trump gyakorlatilag kérkedett rossz helyesírásával, összefüggéstelen beszédmódjával és (látszólag?) gyenge felfogóképességével. A külpolitikai vitákat egy játszótéri homokozó toporzékoló nézeteltéréseinek szintjére vitte le.

Trump rendelkezésére állt volna a világ összes szupertitkos információja és bármikor kikérdezhette volna a legrátermettebb szakértőket, de ő inkább úgy döntött, hogy egész nap a Fox News tévécsatornát fogja nézni, és az ott elhangzó, egyébként őt szolgáló propagandára fog élőben reagálni Twitteren. Eközben nem vette észre, hogy az emberei papírokat tüntetnek el az asztaláról, ha nyíltan nem mondtak ellent neki és a kamerák előtt dícséretekben árasztották el, akkor semmi gondja nem volt velük. Változatosnál változatosabb őrült ötleteket dobott fel, könnyen cáfolható berögzült elméleteiből soha nem engedett. Rengetegszer sodródott olyan konfliktusokba, amelyekből az alaphelyzetnél sokkal rosszabbul jött ki. Ezek legfeljebb arra lehettek jók, hogy híveinek mutassa, mekkora áldozatot vállal értük, de mégis nehezen lehet elképzelni, hogy tudatos stratégia vezetett volna ide, valószínűbb, hogy hibák halmozódó sorozataiból állt az egész elnöksége.

Egy dolgot tehát biztosan bebizonyított Trump: nem kellenek sem szuperképességek, sem ember feletti erények ahhoz, hogy valaki akár az USA elnöke is lehessen. Ez Trump elnökségének talán a legpozitívabb, felszabadító olvasata. Azt üzeni bárkinek, hogy nem kell félni semmitől és senkitől. Attól még, hogy valakit barbárnak tartanak az éppen regnáló elitben, ha az ember elég ügyes, és nem foglalkozik azokkal, akik lenézik, még nyugodtan helyet követelhet magának az asztalnál.

2. Van, amikor minél többet foglalkozunk valakivel, annál kevesebbet tudunk róla

Trump egyik legfontosabb politikai technikája az volt, hogy – mint egy valóságsó-szerkesztő vagy pankrációs forgatókönyvíró – folyamatos történetszálak építésével elszívta a figyelmet más politikusok elől. Olyan helyzeteket alakított ki, amelyek végig izgalmasak voltak, és a megítélésük kettéosztotta a publikumot, hogy aztán Trump az egyik oldalon állást foglalva tovább radikalizálhassa saját híveit és ellenzőit. Így gyűrte maga alá a republikánus pártot, és így szerzett akkora médiafigyelmet, ami elég volt ahhoz, hogy győztesként kerüljön ki a 2016-os választásból is.

Ennek megfelelően a Trump-korszakban kész iparág épült arra, hogy egész nap Trumpról beszéljen, létrehozza és kielégítse a közönség erre irányuló igényét. Ez nem csak a Trump-párti médiára igaz, hanem az őt végig erőteljes kritika alatt tartó független sajtóra is. A New York Times és a Washington Post soha nem látott rekordokat döntött az online előfizetők számában, a többnyire lényegében demokrata párti propagandát toló CNN és az MSNBC hírtévék látogatottsága is soha nem látott magasságba emelkedett. Szinte bármilyen könyvből lehetett bestsellert csinálni, ami a Trump-féle Fehér Ház belső intrikáira ígért egy kicsivel több rálátást. Abból a könyvből is bestseller lett, aminek a szerzője százötven másik Trump-könyv elolvasása után vonta le a következtetéseit a Trump-könyvekről. Újságírók, humoristák és szimpla Twitter-posztolók építettek minikarriert arra, hogy Trumpra reagáljanak, és a közönségnek ez a termék soha nem volt elég. (Ez felveti, hogy a média mennyire volt érdekelt abban, hogy egy ilyen figura kerüljön a politika közepébe.)

És mit tudtunk meg mindebből? Rengeteget, de mégis szinte semmit.

Trumpról már 2015-ben tudni lehetett, hogy üzletemberként nem túl fényes a háttere, a jelleme emberként nem támadhatatlan,*Ha antialkoholizmusát nem számítjuk, igaz, más tudatmódosítókat talán nem biztos, hogy ilyen határozottan elutasít.
önmagát viszont nagyon nagyra tartja és nagyon egyedi stílusa van. Ezekről millió új részletet tudhattunk meg, az egyik legerősebb hozzájárulás például a New York Times döbbenetes újságírói teljesítménye volt, amiben feltárták, hogy Trump üzleti sikere tényleg egy délibáb volt, valójában minden vagyonát örökölte, utána pedig csak vesztette a pénzt, jelenleg a csőd szélén tántorog, adót pedig a veszteségeinek köszönhetően nevetségesen keveset fizetett. Ennél ütősebb történetet nem is lehetett volna írni újságíróként, a hatása mégis korlátozott volt: Trump ellenzőit nem kellett meggyőzni, Trump hívei pedig már sokkal korábban elutasítottak mindent, ami az újságszerűen működő sajtóban megjelenik.  

Az orosz-ügy is legalább három évig tartotta lázban a Trumppal szemben kritikus közvéleményt. Erről nagyjából kiderült, hogy a valóságban az történt, amit eleve sejteni lehetett: Trump önérdekből ugyan nem bánta volna, ha Putyin ad neki valami politikailag használhatót, de ha volt is ilyen, az nem lehetett egy túlzottan jelentős dolog, és az is biztos, hogy nem volt egy igazi, tudatos orosz ügynök, mint ahogyan azt sokan (néhány ráutaló elemet összerakva, de konkrét bizonyíték nélkül) sugalmazták. Utólag szinte biztos, hogy nem kellett volna ennyit foglalkozni ezzel a témával.

Néha kínszenvedés volt nézni, ahogy magukat komolyan vevő elemzők milyen nagy erőfeszítések árán próbálnak racionális mozgatórugókat találni Trump húzásai mögött, például a vámpolitika területén. Mégsem lehetett ezt a sok bohóckodást figyelmen kívül hagyni, mert a kiszámíthatatlanság tere tényleg óriási volt: amikor például úgy tűnt, hogy bármikor kitörhet az atomháború Észak-Koreával vagy Iránnal az amerikai elnök egy-egy tweetje miatt, vagy Trump tényleg megszüntetheti a NATO-t, a WTO-t vagy valamelyik másik nemzetközi szervezetet, akkor vált egyértelművé, hogy hatalmas tétje van ezeknek a nyilatkozatoknak és döntéseknek.

Jesco Denzel—EPA-EFE/Shutterstock

Muszáj volt tehát Trumppal foglalkozni, és az elnök hatalmának köszönhetően minden érdekessé vált, ami kapcsolatba került vele. Aki követte az amerikai politikát, rengeteg mindent megtudhatott a fehérgalléros bűnözésről, az amerikai milliárdosok belső tagozódásáról, a pankrációról, az orosz kémekről, a mémekről, a Qanon összeesküvés-elméletről, a fehér felsőbbrendűség történetéről, vagy Trump vallásáról, a bővölködés evangéliumáról.

Arról viszont, hogy ki Donald Trump, és vajon mit forgathat a fejében, vagy hogy a róla terjedő tízmillió anekdota közül melyik adja a vissza a legjobban a jellemét, egyáltalán nem tudok többet, mint 2015-ben, a sok ellentmondásos információ miatt még az is lehet, hogy kevesebbet. Továbbra sem világos például, hogy Trumpnak tényleg gondok vannak-e az elemi képességeivel, vagy csak hatás kedvéért, mesterkélten adja elő, hogy nem tud írni és beszélni. Azt sem tudjuk, hogy honnan meríti ezt az elképesztő politikai ravaszságot, amiből éveken át valódi erőt tudott kivetíteni.

3. A politika keretei könnyen alakíthatóak

Az amerikai politika ma sok szempontból teljesen más képet mutat, mint öt éve, pedig nagy valószínűséggel még a végére sem értünk annak a folyamatnak, ami ezt a változást okozta. Trump a személyiségének erejével áthangolta a legnagyobb nyugati demokrácia választói közel felének politikai értékrendjét. Persze ehhez Trump önmagában kevés lett volna, a helyzetnek is alkalmasnak kellett lennie a változásra.

Trump előtt a republikánus párt legfontosabb ideológiai tartópillérei közé tartozott a nagyvállalatok érdekeinek védelme – köztük a szabadkereskedelem teljes támogatása és bizonyos keretek között a bevándorlás tolerálása is -, a keményvonalas biztonságpolitika, valamint a konzervatív költségvetési politika, tehát a deficit és az adósságok gyakori emlegetése, amikor a jóléti programok visszavágása mellett kell érvelni. Trump mind a három kérdésben teljes fordulatot hajtott végre, és a republikánus szavazóknak semmi problémája nem volt ezzel. Ehhez elég volt neki néhány egyszerű szlogen: a szövetségeseink és a kereskedelmi partnereink lehúznak minket, építsünk falat, elég a végtelen háborúkból, a mai növekedés fontosabb, mint a holnapi adósság.

A fordulat mögött nem volt komoly intellektuális hátország, néhány értelmiségi kétségbeesetten próbált összeszerelni valamit, ami ideológiai megalapozást adott volna Trump irányvonalának. Eszerint a hagyományos republikánus politikát, ami az egyéni felelősséget és szabadságot hangsúlyozva csomagolja be a párt mögött álló milliárdosok és vállalatok érdekeinek képviseletét, felváltja egy inkább Európából ismert nacionalista konzervativizmus, ami nem zárkózik el az etatista populizmustól sem.

De persze Trump nem a semmiből jött, az amerikai közvélemény jelentős részének alkalmassá kellett válnia arra, hogy rábólintson arra, amit kínált nekik. Ehhez sokat hozzátett a republikánus párt hátországa, amely hosszú ideje dolgozik az összes liberálisnak tartott terület hitelességének lebontásán. Rush Limbaugh konzervatív rádiós műsorvezető – akit Trump tavalyi évindító beszédében váratlanul a legrangosabb kitüntetéssel lepett meg – még 2009-ban elmondta, hogy mi a “félrevezetés négy sarka“, amelyeknek semmit nem hihet el egy amerikai patrióta: a kormányzat, az egyetemek, a tudomány és a média. Minden, amit ezek az intézmények állítanak és képviselnek, hazugság. Kinek lehet akkor hinni? Hát a konzervatív mozgalom hangadóinak, legyenek rádiós műsorvezetők, tévés lelkészek vagy politikusok. Őket ugyan semmilyen intézmény nem számoltatja el, ha esetleg valótlanokat állítanak, mégis sikeresen meggyőzték amerikaiak tízmilliót, hogy senki másnak ne higgyenek, csak nekik.

Ez a helyzet tette lehetővé, hogy Trump elmondja 2016-ban: “senki nem érti annyira a rendszert, mint én, ezért csak én tudom megjavítani“. Ha tényleg csak Trump tudja, egyszerűen a pozíciójánál fogva, akkor vitatkozni sem kell semmiről. Trump egyszerre tudta megjeleníteni azt a sérelmet, amit rengetegen éreznek, amiért kimaradnak a társadalom tudásalapon, meritokratikusan működő részeiből, és közben az egész rendszer felett álló megoldásként is mutatta magát.

A Trump-korszakban az amerikai politika legfontosabb választóvonala a meritokrácia elfogadása vagy elutasítása lett. Jelentős részben ez magyarázza, hogy Trump rengeteg munkásosztálybeli szavazót tudott maga mellé állítani a demokratáktól. Ennek a másik oldala, hogy a Trump-jelenséget kulturális alapon lenéző, kormány-tudomány-média iránt elkötelezettebb, de korábban jellemzően republikánus gazdag külvárosi fehérek tömegekben álltak át a demokratákhoz – akik hagyományosan a kisembert képviselő, magasabb adókat is toleráló párt voltak.

Az egész ráadásul elsősorban nem a közpolitika, hanem a fantázia világában fejtette ki a hatását. Trumptól valószínűleg elkötelezett hívei sem vártak sokat, legfeljebb annyit, hogy keményen megbünteti a másik oldalt, ha máshogy nem, legalább szimbolikusan (“own the libs“).

4. Aki irracionális szélsőségeseket enged a pártjába, arra könnyen ráéghet a ház

A republikánus pártban sokáig azt gondolhatták, hogy megéri az az alku, amit Trumppal kötöttek. Hiába tűnt Trump eleinte teljesen felforgató szereplőnek és hozott más értékrendet, amikor átvette a hatalmat a pártjában, ha az eredményeit nézzük, valójában többnyire úgy viselkedett, mint bármelyik republikánus elnök tette volna. Elfogadott egy jókora, a gazdagabbaknak kedvező adócsökkentést, mélyen konzervatív bírókat jelölt, és amennyire lehetett, leépítette a pénzügyi, fogyasztóvédelmi és környezeti szabályozást.

Ezt Trump bármelyik, szalonképesnek tartott konzervatív vetélytársa sem csinálta volna másképpen. De őket nem valószínű, hogy megválasztották volna, hiszen nem voltak képesek ilyen nagy érzelmeket kiváltani a republikánus táborból. Mitt Romney 2012-ben nyíltan vállalta azt a programot, amit Trump tartalmilag megvalósított, és sima vereséget szenvedett. Ezért hiába látszott, hogy Trump nehezen kezelhető, mivel volt vonzereje olyan körökben is, ahol a republikánusoknak amúgy nem volt sok esélye, ezért gyorsan meglátták benne a hasznot. Az alku nagyjából úgy nézett ki, hogy Trump lojalitásért cserébe nem támadta a republikánus politikusokat, akik viszont a programjuk tartalmi részének megvalósítását kapták Trumptól.

Elnökségének első másfél évében gyakorlatilag gyámság alatt volt Trump, a republikánus pártvezetés egy sor felnőttnek látott embert delegált kormányába, akik próbálták értelmezhető keretek között tartani a kormányzás részletei iránt egyébként kevés érdeklődést mutató elnököt. Ezeket az embereket  az elnök szép lassan felőrölte, és a helyüket olyanokkal töltötte fel, akik gyakorlatilag soha nem mondtak ellent neki. Ez azonban a kormányzás szempontjából már lényegében nem számított, hiszen Trumpnak az utóbbi két évben demokrata vezetésű alsóházzal kellett együtt élnie, ami akkor is erősen behatárolta volna a lehetőségeit, ha nem nyílt politikai háborúval telik ez az időszak.

(Photo by Nicholas Kamm / AFP)

Csakhogy mostanra, a Trump-elnökség végjátéka idejére nyilvánvalóvá vált, hogy ez az alku fenntarthatatlan. Az elnök destruktív hazugságai a választás elcsalásáról az erőszak elszabadulásához, kevés híján egy puccshoz vezettek. Ha valahogyan nem nyugtatják le a kedélyeket gyorsan, a helyzet akár tovább is eszkalálódhat. Ezért most már sokan inkább újra távolságot igyekeznek felvenni az elnöktől, köztük olyan fontos republikánusok, mint Mitch McConnell és Liz Cheney.

Az amerikai jobboldalnak nem kellene értetlenkednie az erőszak láttán: ha kitartóan azt sulykolják híveiknek, hogy a másik oldal ellopta a választást (a korábbi elnök pedig egy illegitim, kenyai születésű muszlim), keményen kell harcolni és a többi, akkor az lenne meglepő, ha sokan nem nyúlnának a fegyvereikhez. A felszín alatt ráadásul egyre nagyobb teret nyer a Qanon nevű meta-összeesküvés-elmélet, amin sokáig lehetett nevetni, de egyre kevésbé. Ez a Trump felé elkötelezett, folyamatosan épülő, alapvetően logikátlan történetfolyam inkább emlékeztet egy szektára, mint politikai mozgalomra. Hamarosan kiderülhet, hogy mennyire tudnak a republikánusok egy ilyen irracionális és szélsőséges irányzattal politikailag együttműködni.

De nem csak a republikánus párti politikusok, hanem az egész amerikai nagyvállalati világ megkötötte a maga alkuját Trumppal. 2020 elején még arról volt szó, hogy a davos-i elit teljes mértékben ki van békülve Trumppal. Elég volt a választást elveszíteni, hogy az amerikai gyárosok szövetsége Trump azonnali elmozdítását követelje, a Twitter és a Facebook elvegye tőle kedvenc kommunikációs felületét, és általában minden magára valamit is adó vállalat tiltólistára tegye Trump üzleti érdekeltségeit.

Trumpot tehát felhasználták, most pedig nagyon szívesen eldobnák, de ehelyett rájuk ég a ház. Ez önmagában is egy elég tanulságos történet.

5. Magyarország nem kivételes

Magyarországról nézve rengetegszer érezhettük úgy, hogy ami az USA-ban történik, azt mi már láttuk egyszer. A magyar jogállam leépülését az utóbbi években végigélve néha kísérteties volt a hasonlóság az amerikai fejleményekkel. De nem csak nálunk figyeltek fel erre, Magyarország és Törökország példájának emlegetése az USA Trump-kritikus részében is rutin lett, ha arról volt szó, hogy milyen rossz kimenettel járhat az autoriter hatalomgyakorlás.

Trumpnak elnökként papíron több hatalma van, mint egy parlamentáris demokrácia vezetőjének, a fékek és egyensúlyok mégis erősen behatárolták a lehetőségeit. De így is magas pozíciókba nevezte ki közvetlen családtagjait, nyilvánvaló módokon tette lefizethetővé magát, politikai furkósbotként használta a külpolitikát, közvetlen befolyás alá vonta a szövetségi ügyészeket, akik számos fontos ügyben tettek neki politikai szolgálatokat. Kétség nem férhet hozzá, hogy ha Trumpnak lehetősége lett volna az amerikai alkotmány módosítására, akkor ő is nekilátott volna az amerikai jogállam módszeres leépítésének, mint ahogyan azt Magyarországon láttuk.

De Trump a leginkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokratikus normák lebontása legalább akkora veszély, mint a törvények átalakítása vagy a végrehajtó hatalommal való visszaélés. Ezek közé a normák közé tartozik, hogy valaki felelős állampolgárként viselkedik, tehát nem buzdít erőszakra, nem nevezi a nép ellenségének azokat, akik nem értenek vele egyet, és legalább törekszik arra, hogy ne állítson folyamatosan valótlanságokat. Hiába várnánk a demokrácia helyreállását, ha ezeket a politikai normákat tesszük helyre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTúléli az őszt az amerikai demokrácia?Donald Trump teljesen nyíltan el szeretné csalni az amerikai elnökválasztást, de ennél sokkal mélyebb a probléma.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkGyász, seftelés vagy puccs, amit Trump és a republikánusok az elvesztett választás után csinálnak?Trump még mindig nem ismeri el a választások eredményét. Csak az egyik lehetőség, hogy a választói döntés ellenére hatalmon akar maradni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem tud olyan mélyre süllyedni az USA, hogy elveszítse a kényelmes kiváltságátAz Egyesült Államok ezekben a napokban egy bukott államra emlékeztet. A világ mégsem tud létezni dollár nélkül, ezért a gyengülő hegemónnal is életben marad a rendszer.

Világ Donald Trump egyesült államok usa Olvasson tovább a kategóriában

Hozzászólások lezárva.