Mutattam, hogy itt a kezemben egy adag gilisztaszar, ezen múlik a cégem jövője

Úgy tűnt, itt a vége. Tom Szaky Ohióban rekedt. Fáradt volt és ideges. Már az is tízórányi vezetésbe telt, hogy New York-ból ide jusson, a rossz időjárás miatt törölték a járatát. Arkansasba szeretett volna eljutni, a világ legnagyobb árbevételű cégének, a Walmartnak a központjába. 

Csakhogy a beszállítókártyákat ellenőrző stewardess rámutatott a jegyre firkantott négy A betűre, jelenzve, hogy szokatlanul hirtelen jegyvásárlás- és minden bizonnyal az izzadt, ziháló Tom – miatt szükség van egy újabb biztonsági ellenőrzésre, különben nem szállhat fel a gépre. Hajnali hat óra volt, Szakyt nyolcra várták a Walmartnál, az út mindössze fél óra, a biztonsági őrök viszont aludtak. 

Elmeséltem a stewardessnek az egészet. Mutattam, hogy itt a kezemben egy adag gilisztazar, ezen múlik  a cégem jövője. Kértem, ne itt legyen vége mindennek. Nem lett.

Tom kisgyerek korában hagyta el Magyarországot, még a nyolcvanas években. Orvos szülei először Németországba, aztán Hollandiába, ezt követően Belgiumba és végül Kanadába vitték. 1996-ban, 14 évesen vállalkozott először, barátaival weblapokat készítettek, elég gyorsan lett öt számjegyű a bevételük. 

A közgazdasági egyetemen jött rá, hogy a klasszikus kapitalista gondolkodással van problémája. “Elmentem az egyetemre, első nap, első óra, bevezetés a közgazdaságtanba, jön a híres professzor, Daniel Kahneman. Volt ott négyszáz gyerek, kérdezte a néptől, hogy mi a lényege az üzemnek. Haszon a tulajnak, azért létezik a cég. Ez volt a válasz. Profit to stakeholders. Nekem nagy problémám volt ezzel.”

Tom Szaky / Fotó: Umbrella Kreatív Műhely

Az egyetem után vágott bele a gilisztabizniszbe. A kezdeti ötlet az volt, hogy a giliszták tápanyagban gazdag trágyáját értékesítik. A reptéri incidens után a projekt már sínen volt. “Megmutattam az egészet a vevőnek, elmondtam, hogy miért jó a termék. És ez volt a hatalmas pillanat: Tessék, itt van! Rátette a polcra a flakonos trágyát, az hozta a bevételt, és bumm.” 

Hiába volt nagy az ötlet, üzletileg nem volt fenntartható.  Az megint egy dolog, hogy a princetoni szoba (majd egy telek) tele volt bűzölgő trágyával megtömött műanyag flakonokkal, iszonyú szagot árasztottak a nyári, forró koleszban. De Szaky és társai – jórészt szobatársak, haverok – ezek eladásával hiába kerestek pénzt, mert azt vissza kellett forgatni újabb és újabb flakonok beszerzésébe. „Az egyetem nekem adta az összes kajahulladékot, azt dolgoztuk fel. Az összes pénzemből – és még kicsit többől, mert kértem kölcsön is – építettem egy nagy gilisztaszar-masinát, beletettük a kaját, és kijött a trágya. Húszezer dollár volt.”  Egy idő után elfogyott minden pénzük. Kifigyelték a környékbeli éttermek szemétürítési szokásait, és miután a kukák megteltek ételmaradékkal, összegyűjtötték, már ők maguk is azt ették.

„Gondolj bele, kijössz a Princetonról, a legjobb egyetem a világon, és a szemétből eszed a kenyeret. Ez ment egy évig.”

Amikor már a flakonokra sem telt, villanykörteként villant fel a gondolat: de jó is lenne, ha nem kellene újabbakat venni, hanem fel lehetne használni őket újra és újra! Tulajdonképpen ez adta meg a kezdőlökést a TerraCycle átállásához: a gilisztatrágya tárolásához üdítőgyártó multiktól kértek használt műanyag flakonokat – így már csak a tetejére kellett kupak helyett adagolót szerelni, csökkentek a költségek. Tom nem kisebb cégeket vett rá az együttműködésre, mint a Coca-Cola és a Pepsi. Használt flakonjaikkal 2007-ben 3,3 millió dollárt keresett a TerraCycle. 

De hogy került a flakonba a gilisztatrágya, mi köze van mindennek a marihuánához? Hogyan lett ebből hatalmas üzlet, és hová lettek belőle a giliszták?  Tom Szaky  Budapestre látogat október negyedikén, hogy a Forbes Flow színpadán meséljen a vállalkozásairól (és a TerraCycle csak a kezdet volt!). Jegyek ITT

Hozzászólások lezárva.