Adattárca: hogyan kereshetnénk pénzt az adatainkkal?

Nem lehet korszerű digitális gazdaságról beszélni adatvagyon nélkül. Az adatokra azonban nemcsak védendő információként kell tekinteni, hanem forgalomképes vagyonelemként is. Ehhez egy új adatvagyon fogalom megalkotására is szükség van – emelte ki Gál András Levente, a Nemzeti Adatvagyon Ügynökség ügyvezetője, a Digitális Jólét Program szakmai vezetője a NAVÜ megalakulásakor. A Nap vendége című műsorunkban a többi között az adattárcáról is szó volt, amely lehetővé tenné, hogy magánszemélyek és cégek is kereskedni tudjanak az adataikkal.

– Ön a Nemzeti Adatvagyon Ügynökségnek is az ügyvezetője, ami egy egészen új, izgalmas intézmény. Önt idézem egy interjúból: a digitális gazdaságban az adatra, mint üzemanyagra kell tekinteni, ezért ki kell aknázni a hasznosításában rejlő lehetőséget. Ez megint egy olyan terület, ahol mondhatjuk, hogy egy kicsit úttörőek vagyunk az Európai Unióban, de akár szerte a világon is. Jól gondolom?

– Igen, én is így gondolom, és ezt egy nagy lehetőségnek tartom. Az adatvagyon témája kapcsán két történet ér össze, hiszen az egész egyrészt egy jogfejlődési, közpolitika-fejlődési történet. Bár az adatvédelem tekintetében a dogmatika rendben van, elég csak például a hazai szabályozásra vagy az uniós adatvédelmi rendeletre (GDPR), illetve más ehhez kapcsolódó gyakorlatra gondolnunk.

Ugyanakkor az elmúlt tíz évben a világban már hatalmas adatbázisok jöttek létre. Alapvetően a deperszonalizált adatoknak a mesterséges intelligenciákkal való elemzéséből olyan szolgáltatások fejlődtek, amelyek most a digitális ökoszisztéma legnagyobb motorjának számítanak. Teljesen helytálló az az analógia, hogy az adat az új üzemanyag, gondoljunk csak a nagy technológiai cégekre, legyen az a Google vagy a Facebook.

Mindeközben azonban azt is látjuk, hogy bizonyos adatmennyiség kiszivárog a hazai tartalomiparból, reklámpiacról, és olyan területekre megy át, amelyek kikerülnek a magyar joghatóság és fogyasztóvédelem hatásköréből.

– Hadd fordítsam le, a hirdető nem feltétlenül egy budapesti rádiónál hirdet, hanem azt gondolja, hogy sokkal hatékonyabb és célzottabb, ha a Facebooknál vagy a Google-nél költi el ugyanazt a pénzt. Miért éri el jobban a célcsoportot? Mert, ha például a Google oldalán a szőnyegvásárlásra rákeresünk, akkor a következő időszakban biztosan állandóan szőnyegreklámok jönnek majd szembe az interneten.

– Így van, mindez pedig még messzebb is mutat, miközben muszáj hozzátennünk, hogy az internetező mindettől boldog, hiszen kifejezett ügyfélélménye van. Szerintem a kulcskérdés valójában az, hogy ezek az adatok pontosan minek is számítanak. Ebben pedig, ha minden igaz, valóban a világújdonság felé halad a magyar jogalkotás. Három esztendővel ezelőtt kezdtük el vizsgálni, hogy mégis minek is számít ez az adatvagyon. Ha a jogi intézményeket nézzük, akkor dolognak, titoknak vagy szerzői jognak számít? Hiszen jelenleg egyébként a big data (nagy mennyiségű adatok elemzése) alapvetően szerzői jogi leírás.

„Mindeközben az is kiderült, hogy az adatvagyon területen mind a három említett jogintézmény rugalmatlan és nem alkalmazható. Ebben a kérdéskörben a világszínvonalon teljesítő magyar jogtudós kollégák arra jutottak, hogy egyedi értelmezésre (sui generis) van szükség, és egy új jószágot kell nevesíteni. Jelenleg ezen dolgozunk, és az erről javaslat is készül a kormány számára. A munkánkat egyébként nemzetközi érdeklődés övezi, kíváncsiak, hogy mi is történik a magyar laborban.”

A szabályozás jelentősége abban rejlik, hogy ha létrejön egy új jószág, aminek van értéke, és lehet vele kereskedni, akkor el tudjuk kezdeni az adatgazdaságot. Ezt hasonlattal mondhatnám úgyis, hogy jelenleg a digitális bronzkorban vagyunk, és most még sok esetben a cserekereskedelem a jellemző. Például a Facebook-felhasználó adatot és profilírozható információkat ad cserébe azért, hogy megtalálja a régi ismerőseit és használja a közösségi média szolgáltatásait. Reményeim szerint ezen fogunk változtatni.

Magyarország kormánya tavaly szeptember fogadta el hazánk Mesterséges Intelligencia Stratégiáját, amely világosan kimondja, hogy hogy be kell indítani Magyarország adatgazdaságát. Ha ez megvalósul, akkor lesz olyan mennyiségű – jogi, műszaki értelemben is – tiszta és jól használható adat, amellyel táplálni tudjuk a mesterségesintelligencia-alapú fejlesztéseket. Tudjuk jól, hogy az adatgazdaság minden szektort beindíthat jobban, és ez igaz magára a közigazgatásra is.

Míg a digitális szolgáltatásoknál azt szoktuk meg, hogy személyre szabottak és kezdeményezők, addig a közigazgatás az elmúlt időszakban bekövetkezett fejlesztések ellenére, néha még mindig rugalmatlanul általános, inkább kiváró, követő. Mivel a közigazgatási szolgáltatás is szolgáltatásnak számít, változtatnunk szükséges, hiszen az állampolgárok és a vállalkozók még jobb ügyfélélményt várnak el.

– Oké, de ez nekem állampolgárként hol lesz jó? Ahogy internetezek, ahogy egyébként a világban vagyok, mindenhol hagyok digitális lábnyomokat. Ebből tudják, hogy melyik szállodában voltam, hogy kis túlzással hol veszem a budapesti bérletemet, hol jelentkezek be és milyen IP címen. Ahogy Ön is mondta, ez egy amerikai cégnek óriási érték, mert a begyűjtött információk alapján célzott reklámot tud nekem adni. Mikor érünk el oda, amikor már nekem, mint felhasználónak valóban megéri ez. Tehát hogyan lehet pénzzé tenni a digitális lábnyomomat, illetve elérni azt, hogy csak akkor legyen ügyfélélmény belőle, ha ezt én engedélyezem?

– A kérdésében benne van a válasz is. Azt gondolom, hogy ha az adatokat jószágként, vagyonelemként definiálom, és létrejön az adatvagyon fogalma, akkor utána annyi a teendő, szükséges ezeknek az adatoknak a védelmét le is határolni. Fontos, hogy az adat feletti rendelkezésről mindenképpen az adott vállalat vagy magánszemély döntsön, tehát a GDPR úgymond tiltott zóna.

„Jogos a kérdés, hogy vajon akkor miért éri meg mégis az adatok perszonalizált vagy deperszonalizált megosztása? Éppen ebben hozhat gyökeres változást az adattárca: ahogy lehet ingatlan- vagy részvényportfóliónk, készpénzünk vagy vagyoni értékű jogunk, társasági részesedésünk, úgy lehet adattárcánk is. Azt gondolom, hogy ezzel párhuzamosan létre fognak jönni közgazdasági alszakmák is, mint például az adatvagyon-értékelők és adatvagyon-közgazdászok.”

A jövő tehát egy tudatosabb, jól körülhatároltabb adatmegosztás lenne, ahol az adatgazda felmérheti, hogy neki mennyire értékesek az adatai, és ezt hogyan, kinek érdemes értékesítenie. Mindez jelenleg egy nagyon aszimmetrikus viszonyra épül, hiszen a globális tech cégek tömegesen – és nem feltétlenül értékarányosan – használják ezeket az információkat, miközben nem vesznek részt a magyar közteherviselésben.

Röviden összefoglalva: ha én tudatosítom magamban, hogy a digitális térben bármilyen magatartásom értéknek számít, akkor egyrészről ügyfélélményt, szolgáltatást kapok, másrészt viszont pénzben is megkaphatom az ellenértéket – erről szól az adattárca.

Hozzászólások lezárva.