A közvetítés önmagában kevés, a fiatalok mást akarnak

Aki nem elég érdekes, naprakész és interaktív a futball szervírozásában, az elbukik ebben az elképesztő versenyben – mondja Kele János közgazdász, sportblogger.

Manager Magazin: Mikor fordult a futball a showbusiness irányába?

Kele János: 1992-nek szimbolikus jelentősége van, ugyanis ekkor nevezték át a BEK-et Bajnokok Ligájává, és ugyanebben az évben alakult át a régi angol Division One Premier League-gé. Utóbbit a BSkyB tévécsatorna nemes egyszerűséggel úgy reklámozta: „It’s a whole new ball game”, vagyis egy teljesen új játék. A futball ettől a perctől kezdve már nem pusztán sport volt, hanem a televíziós szórakoztatóipar egyik legfontosabb terméke is, ennek megfelelő üzleti érdekekkel és pénzügyi tranzakciókkal.

Milyen változásokat hozott az új rendszer?

Sokkal több meccs vált láthatóvá. Ezenfelül szerették volna, ha 10-ről 15 percesre növelik a félidei szünet hosszát a reklámozók miatt, illetve, ha névvel ellátott mezben lépnek pályára a játékosok, ezzel is segítve a beazonosítást, az egyéni márkázást. Mivel ezeket az újításokat az akkori Football League (az első négy, profi osztály bajnokságait tömörítő szervezet) többsége nem támogatta, a kezdeményezők megszervezték a topcsapatok külön bejáratú ligáját, a Premier League-et. A döntő elv egyrészt az volt, hogy mutassunk meg minél több meccset a tévében, másrészt az, hogy az ebből befolyó pénzt azok kapják, akikre a nézők valójában kíváncsiak, azaz a híres, sikeres, nagy csapatok. Bejött.

Mekkora összegekről szólt ez akkoriban?

Azok a tv-s jogok, amelyekért 1992-ben öt évre 191,5 millió fontot fizetett a BSkyB, 1997-ben már 670 millióért keltek el. Ugyanebben az évben az UEFA is lépett, és úgy alakította át a Bajnokok Ligája brandjét, hogy abban már nemcsak az egyes országok bajnokcsapatai szerepelhettek, hanem nyolc ország esetében a bajnokságok ezüstérmesei is. Két évvel később az UEFA bevezette a 32 csapatos főtáblát. Az emberek egyre több és több meccset akartak látni, a televízió pedig kiszolgálta ezeket az igényeket, miközben meredeken emelkedett a jogdíjak ára.

A Juventus Cristiano Ronaldo megvásárlásával szurkolókat és szimpatizánsokat is „igazolt”
Fotó: Raddad Jebarah/NurPhoto/AFP

Mi befolyásolja egyes sorozatok piaci értékét?

A legfontosabb természetesen a kereslet. Bár gyakran elhangzik az európai topfoci kapcsán az érv, hogy túlzottan kiszámítható, az igazság sajnos az, hogy az embereket leginkább a csúcsszintű teljesítmény érdekli. A legnagyobb sztárokat, a legjobb csapatokat akarják látni a legfontosabb meccseken, ezért pedig akár fizetni is hajlandók. Ne feledjük, a topligás közvetítések és a Bajnokok Ligája Nyugat-Európában zömmel előfizetői díjas tévéadókon érhető el, ez pedig hatványozottan igaz a tengeren túli, zömmel még érintetlen piacokra, mint például India, Kína vagy az arab világ. Kínában a BL közvetítési jogaiért cserébe egy nézőre lebontva jelenleg húsz centet fizet a tulajdonos tv-társaság. El tudjuk képzelni, hogy ez felmegy tíz dollárra? Naná, miért ne?

Reális ez az elképzelés?

Simán benne van még a fociban globálisan, annyi az érintetlen piac, annyi az új néző, annyi a potenciális fogyasztó. Népszerű elmélet, hogy hamarosan jön majd egy gazdasági sokk, mindjárt kipukkan a lufi, de az igazság az, hogy egyedül Európában van keményre fújva a léggömb, a globális piac nagyobbik részén még csak most kerülnek elő a pumpák.

Kele János / Fotó: MM

Európa hol tart az amerikai sporttelevíziózáshoz képest?

Nyugat-Európa már nincs feltétlenül lemaradva, a BL például televíziós szempontból egy szinte tökéletes, perfekcionista igényességgel kitalált termék, amelynek alaki-formai követelményeit a legutolsó grúz vagy örmény jogtulajdonosnak is be kell tartani, különben azonnal jön a büntetés. A belső tartalom, a szakmai hozzászólások minősége, a kommentár persze már egy másik tészta. Ha akarok, öt percen belül találok olyan forrást, ahol Gary Lineker, Rio Ferdinand, Gary Neville és Jamie Carragher beszél hozzám, igényes köntösbe bújtatva. Itthon is egyre inkább ezzel a körítéssel kell felvenni a versenyt, ami persze nem könnyű, viszont legalább baromi nagy kihívás.

Ön szerint hogy néz ki a szórakoztató közvetítés?

Elsősorban arra vágyom, hogy a közvetítés bemutassa: a világfutball csúcsát látom a képernyőn. Ezt a fajta méltóságot, presztízst kell tükröznie a szereplők öltözékétől a felkészültségén át a kép- és hangminőségig a műsor minden egyes pillanatának. Ehhez kellenek exkluzív anyagok, instant szakértői megszólalások, élőben összegyűjtött statisztikai adatok és természetesen igényes elemzések is. Nem hiszem, hogy ez utóbbit ma már meg lehet úszni: nézők ezrei kíváncsiak arra, mi miért történt a pályán, melyik csere mögött mi van, mi alapján pulzál a játék képe, milyen motivációk állnak az egyes edzők döntései mögött. Fontos, hogy olyan szereplők magyarázzák a játékot a stúdióban, akik egyrészt tökéletesen képben vannak, másrészt ezt át is tudják adni a nézőknek. Nyilván egy ilyen szerepre a korábban magas szinten szereplő játékosok és edzők a legalkalmasabbak, de számos kihívójuk akad az internetes szférában, így nem tudják megúszni a kőkemény felkészülést. Itt is verseny kibontakozását érzékelem, ami nagyon jó, ugyanis a nézői élményt javítja hosszú távon.

A sportágban zajló szabályváltoztatások a szórakozás érdekében történnek?

A videós visszajátszás (VAR) bevezetése egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a játékvezetők és a nézők esélyei kiegyenlítődjenek, mert jelenleg én a tv előtt több mindent látok, mint a pályán lévő bíró. Ez nyilván nonszensz, mint ahogyan az is, hogy most viszont én ülök értetlenül a készülék előtt, amikor azzal szembesülök, hogy bár a játékvezetők is ugyanazt a képet látják, mint én, mégis más döntést hoznak. Nem lehet megspórolni, hogy a szabályokat egyértelműsítsék (pl. kezezés) a futballban, de ha ez az út nem járható, akkor erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy a néző számára elmagyarázzuk a döntések hátterét.

Fotó: Mladen ANTONOV / AFP

Manapság a játékosokat úgy kezelik a szurkolók, mint a rocksztárokat. Mennyire tesz jót ez a jelenség a szakmai teljesítménynek?

Minden korábbinál szélesebb a nyilvánosság, így minden korábbinál többet tudunk a játékosokról. Tíz éve például még bulvárlapok építettek kampányt egy-egy szaftos sztori mögé, most meg a legtöbb nagy sztár saját maga nyújtja át tálcán magánélete minden morzsáját az social mediában. Ez egyrészt megkönnyíti a szurkolóknak, hogy azonosuljanak velük, másrészt viszont elmossa a határokat a pályán nyújtott teljesítmény és a magánemberi minőség között. Hiszen, ha Pogba rosszul játszik, én pedig látom, hogy a meccs másnapján a fodrászánál fényképezi az új frizuráját, akkor könnyen vonom le azt a következtetést, hogy nem viselte meg a vereség. Nagyon kevesen képesek felfogni, hogy a közösségi médiában konstruált valóságot látunk, még csak nem is feltétlenül kronologikus sorrendben.

A közösségi média teljesen felfalt egyes játékosokat? Helyes dolog, hogy néhány klubnál korlátozzák, sőt olykor tiltják a használatát?

Ez egy generációs jelenség, a közösségi médiás lábnyom az élet természetes velejárója. Vannak egyedi esetek, simán el tudom képzelni, hogy ebben is kialakulhat függőség, vannak játékosok, akik „rácsúsznak”, túlzottan rákapnak az ízére, és egy digitális burokba zárkóznak a külvilág elől, ott tompítják a valóságban kapott pofonokat. Nem véletlen, hogy a legtöbb igazán nagy sztár online jelenlétét profi szakértők tervezik, ott már nincsen helye a véletlennek.

A Messi–Ronaldo-jelenség mennyire a média által generált eleme ennek a világnak?

Itt két korszakos, de tényleg futballtörténeti jelentőségű paliról van szó, akik több mint tíz éve dominálják a sportágat. Az ő földöntúli teljesítményük természetesen vonzza a nézőket, az érdeklődést, a szponzorokat – mindenkit. A tömegmédia ezt az igényt mesteri fokon szolgálja ki, és ebben nincs semmi meglepő. A fontos az lenne, hogy emellett a szaksajtó foglalkozzon más kérdésekkel, beszéljen más témákról, generáljon másfajta szakmai vitákat is.

Cristiano Ronaldo és Lionel Messi egy 2017-es díjátadón
Fotó: Ben STANSALL / AFP

A Messi–Ronaldo-médianyomás mellett kik azok, akik kiemelt figyelmet érdemelnének?

A világnak most is sok kedvence van, de nem lehet megkerülni, hogy két ilyen korszakos zseni van a mezőnyben. Kicsit a teniszre hasonlít a helyzet, ahol előbb Federer–Nadal-, majd Federer–Nadal– Djokovic–Murray-hegemónia volt, és lényegében minden torna előtt rájuk összpontosult a rivaldafény. A futballban ez persze már csak a klubok miatt is másképp valósul meg, de tény: Messi és CR után semmi nem lesz a régi. Aligha lesz képes bárki egy az egyben betölteni az általuk hagyott űrt.

Ön szerint kik a legjelentősebb „szórakoztatóipari” személyek a mai fociban?

Messi és Ronaldo megkerülhetetlen, az edzők közül pedig Guardiola és Mourinho azok, akiknek valódi, klubokon átívelő rajongótábora van, de Neymar, Pogba vagy Mbappé is komoly saját márkát épített már. Ráadásul mindegyikükre igaz, hogy kvázi csapatfüggetlen táborok – amikor például Pogba a Unitedhez igazolt, az angolok lényegében szurkolókat, szimpatizánsokat is vásároltak maguknak, csakúgy, mint a Juventus Cristiano Ronaldo érkezésével. Persze az igazán nagy kluboknak is megvan a maga önereje a közösségi médiában, de alapvetően úgy látom, inkább az egyének felé mozdul a mérleg nyelve. Ma már igen sokan lehetnek nagyobbak, mint egy-egy csapat.

Paul Pogba
Fotó: Nils Petter Nilsson/Getty Images

Szórakoztatóipari szempontból ön hogyan látja a sportágat tíz év múlva?

A legnagyobb kihívás, amellyel a futball küzd, az a 90 perces játékidő. Egyre több felmérés mutatja ki, hogy az ezredforduló környékén született generáció már képtelen ennyi időn keresztül egyetlen helyre koncentrálni – nekik egy futballmeccs már túl lapos, túl hosszú. Rövidebb klipeket, érdekes összefoglalókat, interaktív statisztikákat fogyasztanak. A mai fiatalok összességében sokkal több focival kapcsolatos tartalmat olvasnak, mint az X és Y generációsok. Alapvetően kell átértékelni a futballt mint sportágat, és pláne azt, ahogyan szervírozzuk a fogyasztóknak a következő tíz évben. Pusztán közvetíteni egy meccset és aztán közhelyekben összefoglalni a látottakat hamarosan semmire nem lesz elég, a feltörekvő generációk ugyanis saját maguknak szerkesztik a tartalmakat az online térben. Aki nem lesz elég érdekes, naprakész és interaktív, az elbukik ebben az elképesztő versenyben.

A cikk a Manager Magazin július-augusztusi számában jelent meg
(Horrorból diplomázott)

Hozzászólások lezárva.