A félelem anatómiája

A fóbiák kialakulása az emberiség javát szolgálta: így tanultuk meg, hogy a mamuttól félni kell, a kígyó veszélyes, a sötétben pedig ellenség leselkedhet, ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy túléljünk.

Ma már sokkal biztonságosabb, kontrolláltabb világot élünk, de a fóbiák nem vesztek ki belőlünk, és kinevelni nem lehet őket, csak javítani rajtuk. A Pécsi Tudományegyetem szakértői a velünk élő fóbiákról beszélgettek az Agykutatás Hetén.

„Azok a gének, amelyeknek tulajdonosa megvárta, hátha megáll a felé rohanó rinocérosz magától, hamar kihaltak, mert egyszerűen nem öröklődtek tovább” – mondta Dr. Birkás Béla, a Pécsi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetének kutatója, és ezzel nagyjából össze is foglalta azt, mit értünk az alatt, hogy a fóbiák az evolúció során előnyhöz juttatták az embereket. Az irracionális, túlzott félelmek ugyanis a túlélést segítették, hiszen az az ősember, aki már eleve elkerülte a mezőn legelésző rinocéroszt, valószínűleg nagyobb eséllyel élt túl ebben az alapvetően veszélyes világban, mint az, aki nem félt az állattól.

Velünk élő félelem

A fóbia tulajdonképpen eltúlzott félelmi reakció egy helyzettel, tárggyal, élőlénnyel szemben, de valójában nagyon nehéz pontos definíciót találni rá, ezért nehéz azt is megbecsülni, hogy mennyi embert érint a teljes populációból. A szakértők szerint a felnőtt lakosság legalább 5, de inkább 10-12 százalékának van valamilyen fóbiája.

Jellemzően olyan dolgokra adott válaszreakcióról van szó, ami az emberré válás közben jelen volt a környezetben (innen az evolúciós háttér), de vannak kivételek, például az autóktól vagy a repüléstől való félelem – ezek viszont jellemzően alapfélelmekre vezethetők vissza. A Pécsi Tudományegyetem szakértői felhívták a figyelmet arra: ahogy a két lábon járás vagy az eszközhasználat, úgy a fóbiák is hatottak az idegrendszerre, így a pszichés folyamataink is változtak a történelem során. A fóbiák nemcsak a pszichológia területén jelentkeznek, éppen az előbb említettek miatt az idegtudomány is foglalkozik velük.

A specifikus fóbiák, amelyekből száznál is több van, de jellemzően bekategorizálhatók az állati, természeti, szituációs vagy sérüléses fóbiák közé, valamilyen olyan általános jellemzővel kapcsolódnak össze, amely aztán beindítja a defenzív kör működését.

Akiknek nincs különösebb fóbiájuk, azok kevésbé érzékenyek a defenzív kör által leadott szignálokra, akiknek viszont van, azok éppen ennek hatására túlzott reakciót adnak le. Klinikai szempontból teljesen más a definíciója a fóbiának, mint pszichológiai szempontból: előbbi esetében akkor nevezünk valamit fóbiának, ha az már olyan mértékű félelmet jelent, ami gátolja a szabad életet, a társas kapcsolatokat, a munkát, az önellátást befolyásolja. Az elkerülésnek különböző szintjei vannak: van, aki csak nem megy fogorvoshoz, ha nem muszáj, mert fél tőle, de van, akinek bármilyen fájdalmas panasza van, akkor sem fordul a szakemberhez, mert fogorvosfóbiával küzd.

Fontos megjegyezni, hogy ma már sokkal jobban kontrolláljuk a környezetünket, így kevésbé jönnek velünk szembe a fóbiás ingerek, lehetőségünk van elkerülni azt, amitől tartunk. Ez azonban felveti azt a kérdést, vajon alapvetően azoktól a dolgoktól tartunk, amelyekkel soha nem találkoztunk, és nem ismerjük, vagy azoktól, amelyeket ismerünk.

„A tipikusan fejlődő gyerekeknél 9-10 hónaposan alakul ki az, hogy félni kezdenek az idegenektől. Ekkor fejlődik ki annyira a látásuk, hogy megismerjék az arcokat, és a memóriájuk is van olyan jó már, hogy meg tudják különböztetni anyát és apát az idegenektől. Ennek is nyilvánvalóan evolúciós okai vannak, az idegrendszer érésével az ismerős-ismeretlen fogalma szétválik.” A szakértő egy kutatásról is beszámolt, amiben pár hónapos, már mászó gyerekeknél figyelték meg, átmásznak-e egy üvegpadlón, ami alá digitálisan mesterséges mélységet vetítettek. Az eredmény azt mutatta, hogy két tényező befolyásolja, melyik baba mennyire volt bátor: az egyik az, hogy milyen régóta mászott, azaz maga a tapasztalat, a másik pedig a kapcsolata a „szakadék” túloldaláról őt hívó anyjával. A leghatékonyabb kezelése a fóbiáknak ma még mindig a kognitív viselkedésterápia, de tudni kell, hogy a fóbiákat nem lehet kigyógyítani – az ember kezelni tanulja meg őket, de mindig megmaradnak valamilyen szinten. Az, aki retteg a repüléstől, soha nem fogja megszeretni, csak elviselni, a pókfóbiásnak pedig soha nem lesz házi tarantulája, viszont nem kap pánikrohamot, ha pókkal találkozik.

Forrás:24.hu

Bankweb kiegészítés:

Nekem politikai fóbiám van. Nem tudok megnézni egy M1 Híradót, elegem van “mindkét oldal” kommunikációjából, amely alapvetően a félelmemre épít. Ettől én lassan inkább letompulok, érzéketlenné válok.

Próbálom az agyam rejtett zugában megbúvó értelmet segítségül hívni a felfokozott “érzelmek”, félelmek elleni harcban. A tudat látszólag többnyire győz, a döntéseim, cselekedeteim elvileg megmaradnak racionálisak – azonban a mélyben hatalmas károkat szenved az énem, a félelem megalapozza a tévképzetes jövőt, bármikor azt fogom hinni, hogy racionálisan dönttöttem, miközben a döntés során felhasznált információ és adat téves képzeteken, félelmeken alapult.

Ez a kár, amit a politika okoz az emberekben a félelem felfokozásával generációkon keresztül fog vezetni bennünket és nem is látom az esélyét, hogy csökkenne a mértéke, változna a média vagy a politika hozzáállása.

Lehet azt mondani, hogy túl pesszimista vagyok, felnagyítom a problémát, de a történelem tele van olyan háborúkkal, lincselésekkel, boszorkányüldözésekkel, amelyek a fenti “recept” alapján készültek és kontrollálatlanná váltak, a tömeghisztéria végül ellenőrizhetetlenül eluralkodott.

Hozzászólások lezárva.