A Brexit átok vagy ajándék Európának?

Közösséget építünk!
Signature-előfizetőink számára egyedi online klubeseményt szervezünk, ahol profi befektetők mondják el, mi várható 2021-ben. További részletek ide kattintva.

Lélekben továbbra is jelen

Az Egyesült Királyság kezdettől fogva határozott nézeteket vallott az európai integrációról. Induláskor inkább kimaradt belőle, sőt: egy konkurens szabadkereskedelmi térséget hozott létre az ellehetetlenítésére. Mikor azt látta, hogy hiába, belépett, s onnantól belülről torpedózott tovább bármit, ami a szimpla nyitott piacnál többnek ígérkezett. Legyen szó védővámokról, iparpolitikáról, szociális jogokról, netán stratégiai autonómiáról, London minden erejével fékezett. Legnagyobb csatáit épp ezért általában a politikai, független Európát szorgalmazó Franciaországgal vívta. Tizenöt évvel ezelőtt Jean-Claude Juncker, még luxenburgi miniszterelnökként, egy különösen heves brit-francia EU-párbajt követően azt mondta:

Itt két filozófia ütközik egymással. Mindig tudtam, hogy előbb-utóbb ez az egész előjön majd.

Korántsem véletlen, hogy erre épp akkortájt került sor. Az első adag (szám szerint tíz) közép- és kelet-európai ország 2004-es EU-csatlakozása kétségkívül London malmára hajtotta a vizet. A „bővítés vagy mélyítés” kilencvenes éveken végigvonuló dilemmájában Nagy-Britannia az EU minél gyorsabb, minél szélesebb bővítését sürgette, ezáltal remélte politikailag életképtelenné tenni, s egyfajta szuperpiaccá felhigítani az integrációs projektet. Vele szemben a franciák – s időről-időre a németek – a Berlini Fal leomlása után igyekeztek volna valamiképp (ha kell, mag-Európa formájában) átmenteni a politikai-stratégiai lényeget. Ebből azonban nem sok valósult meg. A brit víziót támogató új tagok belépésével úgy tűnt, hogy a NATO védőszárnya alatt geopolitikai nemlétben szendergő, a szélrózsa minden irányába nyitott szuperpiac forgatókönyve végleg felülkerekedett.

Igaz, a korszellem is Londonnak kedvezett. A kétpólusú világrend összeomlását követő másfél évtizedben a Washingtonból vezényelt neoliberális-globalista modell turbó módba kapcsolt, a NATO pedig, ahelyett, hogy a hidegháborúval együtt eltűnt volna, újjáéledt, átalakult, alkalmazkodott. Ilyen körülmények között Londonnak nem volt túl nehéz dolga, amikor – az USA-nagykövetség szavaival élve – „az Unión belül a közös amerikai-brit álláspontot” sulykolta. Obama elnök a Brexitről rendezett népszavazás előtt többször is figyelmeztette a brit szavazókat:

London EU-jelenléte a garancia rá, hogy az EU gazdaságilag tárva-nyitva, katonailag pedig szorosan Amerikához kötve marad.

A poszt-Brexit időszak egyik izgalmas kérdése az, hogy vajon miként viselkednek azok az EU-országok, melyek e két kulcsfontosságú kérdésben eddig kényelmesen London mögé bújtak.

Bomlasztás kívülről?

Hasonlóan érdekfeszítő lesz figyelni, hogyan próbálják a britek az Unió politikai-stratégiai gyengítését célzó aknamunkát immár kívülről tovább folytatni. Ennek egyik legszórakoztatóbb példája a Galileo műholdas navigációs rendszer (az „európai GPS”) körüli kalamajka. Londont rendkívül rosszul érinti, hogy a kilépéssel elvesztette automatikus hozzáférését a brüsszeli intézmények és az uniós kormányok által kontrollált, titkosított, sokszorosan biztosított, főként katonai alkalmazásokra fenntartott PRS (Public Regulated Service) szolgáltatáshoz. Már a Brexit-népszavazás után fogadkozni kezdett, hogy létrehoz majd egy saját hasonló képességet, mondván, hogy „katonái biztonságát nem szolgáltathatja ki egy külső, tőle nem függő rendszernek”. Az érvelés azért különösen pikáns, mert a Galileo-projekt kezdetén London minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy abban legyen egyáltalán bárminemű katonai alkalmazás. A NATO-ra és az amerikai GPS-re hivatkozva tökéletesen rendben volt vele, hogy nem csupán ő, de az európaiak mind a Pentagon által kontrollált rendszertől függjenek.

Most viszont Európának van saját globális műholdas navigációs rendszere, Londonnak pedig önerőből valószínűleg csak egy, a GPS-szel kiegészítendő regionális konstellációra futja majd.

Az európaiak ez egyszer nem engedtek a brit bomlasztási kísérleteknek. London ugyanis a Brexit utánra a szimpla hozzáférésen túl a Galileot irányító-felügyelő testületben is beleszólást követelt volna magának. Pont úgy, ahogy az EU-költségvetésből finanszírozott, európai hadiipari projektekre szánt Európai Védelmi Alaphoz is kivételezett hozzáférést várna. Amivel ráadásul két legyet ütne egy csapásra. Nagy-Britannia ugyanis – amerikai támogatással – mindig igyekezett az uniós védelempolitika önálló intézményi struktúráit fellazítani, döntéshozatalát átjárhatóvá tenni a nem EU-tag NATO-országok számára. A különbség csak az, hogy eddig belülről dolgozott rajta, mostantól pedig kívülről folytatja.

Francia-német farkasszem

Törekvéseinek sikere attól függ persze, hogy mit engednek neki a többiek. Közülük is leginkább a folyton ide-oda ingázó, ám a brit álláspontokhoz (transzatlanti közös piac megteremtése, védelempolitikai téren a NATO elsőbbsége) gyakran igen közel álló németek. A londoni Center for European Reform kutatóintézet igazgatója, Charles Grant, már a 2010-es évek elején arra figyelmeztette a brit törvényhozókat, hogy az EU-n belül Nagy-Britannia nem lehet passzív, nem küldheti magát a kispadra… mert félő, hogy azzal Berlint Párizs karjaiba hajtja ezekben a kardinális kérdésekben. Nem véletlen, hogy a Brexit után most a francia-német „motor” belső mechanikája kerül reflektorfénybe.

London távozásával Párizs is, Berlin is komoly EU-n belüli szövetségest veszített, igaz, más-más téren. Franciaországnak eddig jól jött, hogy a többséggel – köztük a németekkel – ellentétben a britek a katonai képességfejlesztés és szerepvállalás szószólói voltak (még ha ők NATO-színekben képzelték is el azt), s hogy például kül- és biztonságpolitikai kérdésekben a kormányköziség elvéhez foggal-körömmel ragaszkodtak. A németek számára London a franciák NATO-marginalizáló, piacszabályozó törekvéseivel szemben jelentett mindig tettre kész féket.

A brit kilépéssel a pajzs innen is, onnan is eltűnt, Franciaország és Németország hirtelen egymással szemtől szembe kerülnek.

Egyre kevésbé lehet takargatni, hogy az itt is, ott is felharsanó „európai” szólamok mögött valójában mindkettő egymáshoz képest próbál minél előnyösebben helyezkedni. Párizs a németek gazdasági túlsúlyát korrigálná a szíve szerint már-már kollektivizálásba hajló EU-szolidaritási mechanizmusokkal, Berlin pedig a franciák diplomáciai-katonai ütőkártyáit (ENSZ BT állandó tagság, hadiipari-technológiai fölény) igyekezne semlegesíteni, amikor ezeken a területeken „többségi szavazást”, „szorosabb integrációt” akar. Mindkettő próbál a lehető legtöbb szövetségest gyűjteni maga mögé, ám ezt alapvetően mégis egymásra utaltságuk tudatában teszik. A britek ebbe a központi erőpróbába vittek egy kis színt.

Vége, de minek a vége?

Chris Patten – az EU volt külügyi biztosa, az Oxfordi Egyetem rektora – előszeretettel emlegetett egy hetvenes évekbeli francia karikatúrát, mely az akkori brit miniszterelnök aprócska figuráját a dús idomú Európa karjaiban ábrázolta. Az ágyban szemmel láthatóan unatkozó hölgy azt mondta: „Gyere be vagy menj ki kedves Wilsonom, csak hagyd már abba ezt a nevetséges ki-be mozgolódást”. Nos, a Brexittel a britek abbahagyták, igaz, röpke negyvenegynehány év után. Közben ráadásul nem kis részben a saját képükre szabták át szegény Európát.

Az elmúlt évtizedek uralkodó ideológiájának hatékony közvetítőiként az eredeti projektet felhigították, s mára a bentmaradók elsöprő többsége a neoliberális-atlantista vonalat viszi tovább. Azaz csak vinné, ha az események hagynák.

Ugyanis mindeközben a nagyvilágban is történt egy s más. Az új koronavírus okozta világjárvány súlyos, sokak szerint helyrehozhatatlan léket ütött az utóbbi évtizedben amúgy is minden ízében recsegő-ropogó globalista-neoliberális dogmán. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a londoni Financial Times – a brüsszeli döntéshozók bibliája – tavaly áprilisi vezércikkében már maga is az előző négy évtized politikai irányaival való szakítást szorgalmazta, s a kormányok aktívabb piaci szerepvállalása, az újraelosztás, az állami-közszolgálati kiadások mellett érvelt. Donald Trump elnökségének pedig a transzatlanti vonalon volt hasonlóan kijózanító hatása. A menetrendszerűen ismétlődő, látványos egymásra találások immár ideig-óráig kendőzhetik csak, hogy szövetség ide vagy oda, Európa és Amerika közt (is) alapvetően az erőviszonyok dominálnak.

Ez amúgy általában is igaz a nemzetközi kapcsolatok jelen állapotára. Az erőközpontok átrendeződésével tovatűntek a „nyugati-liberális” modell globális diadalmenetét jövendölő illúziók, ismét előtérben a hatalmi- és érdekütközések. Egyúttal újra felértékelődött az európai integrációból a brit olvasat szerint egyszer s mindenkorra száműzni hivatott „politika” és „stratégiai autonómia” jelentősége. E fejlemények együttese (s nem a Brexit) az, ami EU-szinten újrakeverheti a kártyákat. Amikor egy újságíró az ötvenes évek végén arról kérdezte Harold Macmillan brit miniszterelnöktől, hogy mi befolyásolja leginkább a kormányok politikáját, ő így felelt:

Az események, édes fiam, az események!

Napjainkban a maradék Huszonhetek dilemmája az, hogy az igencsak hemzsegő eseményekre vajon a vakvágánynak bizonyult brit, avagy az eredeti, politikai Európa-elképzelés szerint válaszoljanak. Ők pedig láthatóan továbbra is hezitálnak.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. 

Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók

Címlapkép: Getty Images

Forrás: portfolio.hu

Hozzászólások lezárva.